Férjem: Peidl Ferenc /1954-2001/
Férjemmel, Peidl Ferenccel 1997. november 17.-én ismerkedtem meg.
Hogyan?
Akkoriban a „Jót, Jobban kört” kulturális egyesületet szerveztem, magányos középkorú emberek számára.
Az 1997-es év olyan volt, hogy karácsony 5 napos volt. Egy este éjfél után a rádióban beszéltem, arról, hogy nagyon nehéz lesz az 5 napos ünnep minden magányos ember számára.
Buzdítottam Őket arra, hogy keressenek meg. Ne legyenek a nehéz percekben egyedül.
Segítségképpen, éjfélkor, egyenes adásba, bemondtam a vezetékes telefonszámomat.
Másnap csörgött a telefonom, és egy férfi telefonált. Bemutatkozott, Peidl Ferencnek hívták. Hangja, már az első pillanatban belém hasított. Egy hang, amit mintha ismertem volna
Ferenc, elmondta, hogy jelenleg szüleinél él. Már elaludni készült, amikor a kis rádiójában meghallotta a riportot.
Nem igazán tudja, miről van szó. Ha ez egy klub, akkor nem érdekli. De ha aki beszélt, Ő maga is társat keres akkor igen.
Így történt, hogy november 17.-re találkozót beszéltünk meg, hisz egyedül voltam.
Az Arany János utcai Metrónál találkoztunk.
Beültünk a hajdani Kis Dóm kávézóba.
Rengeteget beszélgettünk. Mindketten, őszintén elmondtuk életünket.
Feri, a beszélgetés folyamán, nagyon részletesen, és nagyon őszintén elmesélte az életét.
1954ben született, 3 diplomája volt, rendszerszervező mérnökként dolgozott.
Rengetegen becsapták, megalázták az életbe. Feri egyke gyerek volt, rózsadombi kisiparos apukával, és az azt kiszolgáló anyukával.
Olyan események történtek vele mind a családjába, mind a szerelmi életébe, mind pedig a munkájába, amik gyenge, törékeny lelkét megtörték. A rendszertelen életmód, a tönkrement házasság, Ildikó nevű barátnőjének a kegyetlensége. Mind, mind odavezetett, hogy elindult az alkoholizmus útján. Amikor megismertem, úgynevezett beültetése volt, ami még június 6.-ig
Távol tudta tartani az alkoholtól. Sajnos, már kifejlődött máj betegsége volt.
Mivel a világon, mindennél többre becsülöm az őszinteséget, az első találkozás után tudtam, hogy Ő az, az ember, akit érdemes volt ennyi évig várnom.
Feri, elmondta, hogy amikor meghallotta a rádióba, azt hogy éjjel bemondom a vezetékes számomat, tudta, hogy meg akar ismerni, mert aki ennyire nem normálisJ az csakis jó ember lehet.
Mindketten szerettünk utazni. Az első találkozón, képzeletben összeraktuk a világtérkép legnagyobb részét, az alapján, hogy melyikünk, merre járt a világba.
Aznap este, amikor kiléptünk a kávézó ajtaján hóesés fogadott bennünket.
Abba az évbe, az volt az első havazás. Soha nem felejtem el.
Feri ez után fél évig udvarolt nekem úgy, ahogy szerintem, ma már nem nagyon udvarolnak.
Minden nap találkoztunk, és beültünk egy üdítőre, vagy sétálgattunk a városban, vagy más programot csináltunk, de fél év alatt, meg se csókolt. Minden este 22 órakor elbúcsúzott a kapunkban. Már kétségbe voltam esve, mert annyira különös volt ez.
Utólag elmondta, hogy úgy érezte, nincs joga tönkre tenni az életemet, ezért nem közeledett.
1998 júniusában, a szülei már lent voltak a balatoni nyaralójukban.
Június 6.-án délután, egy furcsa, zavarodott hangú telefont kaptam tőle.
„Gizus, gyere, most azonnal ide hozzám. Szükségem van rád. ülj egy taxiba, kifizetem, csak gyere.”
Persze, hogy rohantam. Nem tudtam, hogy mi a baj.
Feri, ahogy mondani szokás, csont részeg volt. Azon a napon kezdődött el kettőnk küzdelme, egy olyan betegséggel szembe, ami sok család életét teszi tönkre.
A mi életünket, nem tette tönkre. Tudom, hogy Feri, élete minden percében, egészen az utolsó 2 hónapig, küzdött az alkohol ellen. Akkor már a máj enzimek erősebbek voltak.
Attól a perctől kezdve, hogy elkezdett újra inni, nem hagytam többet magára, nálam lakott.
A beültetést követő egy hónapba, mintha csak utol akarta volna magát érni annyit ivott.
Akkor nem tudtam, mást csinálni, mint szabadságot kivéve, éjjel nappal őriztem, és rendületlenül kerestem egy pszichiátert, vagy kórházat ahol fogadni tudják, de nyár közepén, mindenki nyaralt.
Amikor kicsit jobban lett, kértem, menjen el a szüleihez, de csak úgy volt hajlandó, ha vele megyek.
Így történt, hogy megismertem szüleit. Rózsika nénit, és Feri bácsit.
Akik, bár korábban levélben, kitagadták fiúkat, az alkohol miatt, mégis, látszólag örömmel fogadtak engem. Feri bácsi rákos volt, az utolsó hónapjait élte.
Feri bácsi 1998. szeptember 15.-án meghalt. Amikor kórházból jöttünk haza, Feri édesanyja, Feri volt felesége, Mari és én, valamint Feri. Furcsa dolog történt. Mari egyszer csak odalépett, és hogy volt Anyósa ne hallja, azt mondta Ferinek.
„Öreg! Most már, nincs, aki tönkre tegyen Téged. Szedd össze magad”
Furcsa szavak voltak, de ma már tudom, hogy igazak, de az Édesapa szerepét, ezután átvette az Édesanyja. Örökké Ferit hibáztatva, férje haláláért. Jelzem, idősebb Peidl Ferenc, vérrákban halt meg.
1998 októberében, volt egy munkám, egész éjjel dolgoztam rajta. Feri aludt.
Hajnali fél négykor felébredt, felült, és azt mondta:
„Gizus, kérdeznék valamit, de ha nemet mondasz, akkor sincs nagy baj.
Hozzám jönnél feleségül?”
Mit mondhat erre az ember, egy olyan embernek, akit az életénél is jobban szeret?
Hát persze, hogy azonnal igent.
1999. február 13.-án volt az esküvőnk. A Mechwald ligeti házasságkötő terembe, és a Bécsi kapu téri templomba.
Ennek is külön története volt. Mindketten meg voltunk keresztelve. Feri semmibe, és senkibe nem hitt, de katolikus volt, én református, Istenhívő, de a papságba csalódva nem templomba járó. Az esküvőre készülve, Feri azt mondta, ha akarom, lehet templomi esküvőnk is, mert neki nem volt az előző házasságába.
Persze, hogy akartam. Na, de hol? Családunkba volt egy csodálatos pap bácsi D. Koren Emil, evangélikus lelkész, a legigazabb ember, akivel valaha találkoztam. Róla Sokat meséltem Ferinek. Emil bácsi utolsó szolgálattevő helye a Bécsi kapu téri templom volt.
Feri ezért javasolta, hogy keressük meg azt a templomot. Így lett, egy református nő, és egy katolikus férfi esküvője, egy evangélikus templomban.
Később Feri javaslatára egy nap leültünk keresgélni a telefonkönyvben, hogy a nagy történelmi egyházakon kívül mik vannak még. így akadtunk a mormon egyházra. Közös egyházat szerettünk volna. Feri, fel is hívta a Hajnóczy utcai központot, megbeszélt valami időpontot, de a közbe jött állapot romlása, és a halála, megakadályozott bennünket abban, hogy közös vallásunk legyen.
/Feri emlékére vállaltam, velem született víziszonyom ellenére, 2008 nyarán, a teljes vízbe merüléses, mormon keresztelőt./
Soha, egy percre sem bántam meg, hogy Peidl Ferenc felesége lettem.
Feri, hihetetlen jó ember volt, rengeteg küzdelemmel és fájdalommal.
Örülök, hogy élete utolsó 3 évében boldog lehetett mellettem. Minden percben együtt küzdöttünk, egy olyan úrral szembe, ami nem tűri, ha ellene szegülnek. Ez az úr, a Halál volt.
Küzdött az alkohol ellen, együtt küzdöttünk. Próbáltam segíteni neki. Sajnos, túl sok a bélyeg, amit rásütnek ilyenkor egy alkoholistára, ami egy érzékeny lelkű embernek, mind újabb tőrdöfés volt.
Peidl Ferenc 2001 szeptember 11. én haldokolva a kezeim közt nézte a tv-be,az amerikai eseményeket. Mondtam neki: „Ferikém, ez nem akciós film, ez valóság.”
„Tudom, és nagyon sajnálom, hogy mibe hagylak itt” volt a válasza.
2001. szeptember 15.-án végleg feladta a harcot. Máj, lép,és tüdőrák végzett vele, iszonyatos küzdelmes halállal. Kórházi orvosai 1 évig nézték karba tett kézzel, hogy vizes a tüdeje, semmit nem tettek érte
„Köszönöm Ferikém, hogy léteztél, hogy velem voltál, ha rövid ideig is, de velem voltál.
A köztünk levő kapcsolat, nagy szeretet volt, és ez a szeretet örök. Életem útja, visz tovább.
Új kapcsolat, új szerelem lépett az életembe, de az irántad érzett szeretet soha el nem múlik.
Emléked megőrzöm. Nyugodj Békében.”
