|
A hit
Sokak számára a hit= azzal a vallással, amire keresztelték.Számomra nem.
Legfőbb hitem, az Isten hit. Ami nem kérdés, sosem volt az.
Mint részét az életemnek fogadom el, és nem filozofálgatok rajta, nem bizonygatom senkinek.
Az évek során ez a hit erősödik, egyre jobban.
Ma már tudom, azt is, hogy a teljesen hitetlen férjem mellett egyik feladatom az volt, hogy létemmel, gondolkodásommal vissza vezessem őt a Mindenhatóhoz, habár soha egy pillanatig se erőltettem rá. Bár Ő, az én hitemnél, sokkal erősebb hitben halt meg.
Igen erős ezoterikus beállítottságú ember vagyok. Amikor ostoroznak ezért, vallásos emberek, azt mondom:”Nagyon boldogon nem hinnék, a rejtett világ létezésében, ha 15 évesen, egy hajnalon nem álmodtam volna meg 1 hónappal előbb plátói szerelmem halálát, amely abban a percben képtelenségnek tűnt.” Ám attól a perctől kezdve, hogy János 1969 szeptember 19.-én egy idegen ház , lépcsőházának 4. emeletéről kiugrott, és 19 évesen szörnyet halt nem tudok, nem hinni az ezotériába. A lélekvándorlásba, és a reinkarnációba.
Amibe hiszek még, az a szeretet. Ahol nincs szeretet, ott nekem nincs helyem.Reformátusnak kereszteltek meg, és reformátusként szabad akaratból konfirmáltam is 20 évesen.
Magyarországon a református egyház, annyira elment a politika irányába, hogy bár nem jelentkeztem ki a református egyháztól, de nem hiszem, hogy sok közünk kéne, hogy legyen egymással.
Ugyan akkor mérhetetlen szeretettel őrzöm 20 éves koromig végig kísérő lelkészem, dr. Karsay Dezső bácsi emlékét, akit a saját templomának presbitériuma, egy istentisztelet alatt bekiabálva, juttatott a halál torkába, egy szív infarktussal.Utat nyitva vele a Szabadság téri reformátustemplom, következő lelkipásztorának.Nos, többek közt ez is az, amiből nem kérek.
A mormon vallás. Mint ahogy már írtam, közös döntésünk volt vallást váltani.Férjem emlékére, kerestem meg 2008-ban a mormon egyházat.Lelkesen hallgattam őket, és jártam a templomba. Majd, alávetettem magamat, a teljes vízbe merüléses keresztelőnek. Boldogság volt a keresztelő napja.Sajnos rájöttem, hogy a szeretet itt is csak felszín. Nem tudják, csak kevesen tudják, hogy mi az igazi szeretet. Nem tagadtam meg Őket, de megyek tovább.
Nem hiszem, hogy vallási alapokon, bárki megtilthatja nekem, hogy higgyek a létező rejtett világba, a reinkarnációba, és a szellemvilág, azon belül is, a magasabb frekvenciájú angyalok és tündérek létezésébe.
Érdekes találkozásom volt a buddhizmussal. Férjem halála után, a legmélyebb gyász idején valaki egy folyosón, egy előadás szünetébe, egy könyv ismertetőt nyújtott felém. Willigis Jäger: Hullámaiban a tenger című könyvét. Ez a könyv, óráról órára, percről percre rángatott ki a legmélyebb gyászból, és segített túl élni.Hosszú ideig azt gondoltam, hogy a buddhizmushoz közöm kell, hogy legyen.Azonban rájöttem, hogy, bár jó út, de nem az, amin nekem el kell indulnom.
Útkereső vagyok. Keresem a magam útját, ami tudom, hogy végül Istenhez vezet.
.
Végezetűl egy elgondolkodtató történet, ami velem történt meg:
Kis karácsonyi történet Karácsonyra készülődve, elhatároztam, hogy Szenteste napján, délelőtt
egy, a több éve meghalt férjem ízlésére emlékeztető, általam kötött kis
csokorral, felkeresem az urnatemetőt. A temetőt ahol, drága
férjem nyugszik. Amikor ezt elhatároztam, még nem tudtam, hogy egy
egyházi ember önkényeskedése, mekkora ajándékhoz vezet ezen a
napon.
A 13. kerületi Frangepán utcai templom, kert kapujához, december
24. én, déli fél tizenkettőkor érkeztem. Mint máskor is, a kapu zárva
volt. Gondolom biztonsági okok miatt, de ilyenkor mindig be kell, csengetni
a lelkészhivatal kapucsengőjéhez, és ők engedik be a látogatókat.
Most fél tizenkettőkor, délbe is ez történt. Csengetésemre, az általam
korábbról ismert hang szólt ki. Ám, arra a kérésemre, hogy szeretnék az
urnatemetőbe bemenni, a hölgy kiszólt, hogy az urnatemető zárva van.
Nem akartam hinni a fülemnek, hisz oly sokan keresik fel halottaikat
Gyertyagyújtás előtt.
Újra rákérdeztem. Türelmetlenül válaszolt: "Nincs
nyitva az urnatemető."
Csak álltam a kapu előtt, szinte megszégyenülve.
"Csak bevinném a férjem, csokrát, kérem, engedjen be, hisz a város
másik végéről jöttem."
"Sajnálom" hangzott az elutasító válasz.
Kattanás, és csend.
Jó fél órát álltam a kapu előtt , azt remélve, hátha megsajnálnak , s
beengednek de hiába .
Újra csengettem ,de soha többet nem szólt bele
senki a lelkészi hivatal kaputelefonjába .
Ott álltam ,és legszívesebben
belerúgtam volna elindultam,hazafelé.Az elgondolkodás vége
az lett,hogy ellenkező irányba indultam el,és akaratom ellenére
jutottam ,a Jászai Mari térre .Ahol is egy szegény ,hajléktalan ember jött
oda hozzám ,éppúgy mint bárki máshoz .Rákényszerülve,hogy december
24én,délután az utcán újságot áruljon. Nem koldult, dolgozott.
Őszintén elmondom, én nem igazán szoktam, az utóbbi időben kéregető hajléktalanoknak pénzt adni. Ennek első sorban az oka, hogy nem vagyok meggyőződve arról, hogy a legjobb dologra költik azt a pénzt, amit összekoldulnak.
Most azonban, mégis belenyúltam kabát zsebembe, és ami apró pénzt
találtam, neki adtam. Majd átmentem a villamos megállóba.
A kis csokor, fenyőágacskák, harangocskák, és még kis almácska is volt
rajta, mert tudtam, hogy drága férjem azt mennyire szerette. Szinte
égette a kezemet, ahogy a villamos megállóban álltam.
Visszamentem a hajléktalanhoz.
Szinte félve szólítottam meg "Jóember! Bocsásson meg nekem, nem
sértem meg, ha ezt a csokrot Önnek adom?"
A szegény ember rám nézet, szemébe könny szökött, amikor azt
mondta, "Nagyon köszönöm"és elvette a kis csokrot.
A történetem kapcsán egyrészt felmerült bennem: Abban a
lelkészi hivatalba, mit tesznek, ha Szenteste napján, nem, egy öt perces
ajtó nyitásért csengetnek be hozzájuk, hanem egy éhező kér
alamizsnát.
Ugyanakkor úgy érzem ,igazi Isteni ajándékot kaptam 2005 december
24én. Ez a Karácsony tanította meg számomra újra az ajándékozás örömét
www.eletut.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!
|
